A tudatosságnak van egy nagyon pragmatikus megközelítése. Tudatosnak lenni voltaképpen hasznos, mert amikor tudatos vagy, nem reked meg az életed, hanem áramlani kezd.
Amikor valami sokáig nem mozdul az életemben, tudom, hogy van valami, amivel nem vagyok megengedésben. Van valami, amivel kapcsolatban azt gondolom, hogy igazam van, és ragaszkodok ehhez a nézőponthoz, vagy éppen azt gondolom, hogy tévedek, és hibás vagyok, de az is előfordul, hogy ez a két eset egyszerre áll fenn. Hibáztatok, és ezért hibásnak érzem magam. Cuki. Egyik nézőponttal sincs különösebb probléma, ha nem tart tovább 10 másodpercnél. Ha ragaszkodunk a nézőpontunkhoz, bizony hajlamos nem változni az életünk.

Észrevetted már, hogy amint hajlandóak vagyunk a megengedést választani, rögtön megváltoznak a dolgok?

Van valami fura dolog a megengedés körül. Olyan, mintha egyet jelentene a belenyugvással. Ahhoz vagyunk szokva, hogy azon változtassunk, ami “rossz”. Létezik-e barátság ítéletmentesség és változtatás között? Volt ma egy nagyon inspiráló beszélgetésem egy kedves barátommal, ez indította el ez a gondolatmenetet, mi is a megengedés, mi nem az. Szerintem…

A megengedés voltaképpen nem más, mint maga a tudatosság. A tudatosság mindent magába foglal anélkül, hogy ítélkezne felette.
A megengedés nem feltétlenül gyengéd. Lehet igen intenzív is. Ha te is azok közé tartozol, akik a megengedést a szelídséggel, a finomsággal, gyengédséggel azonosították, akkor előfordulhat, hogy mindent, ami intenzív, automatikusan az ítélkezés skatulyába teszel.
Sokan keverjük össze az intenzitást az ítélkezéssel. Mi van, ha az egyik nem zárja ki a másikat? Ha látod, hogy mi van, és hajlandó vagy mindenféle energiát megmozgatni annak érdekében, hogy ez változzon, attól még lehetsz megengedő.
Aki gyerekek közelében van, tudja, hogy van, amikor működik a szelídség a gyermeknevelésben, de néha jól jön, ha megemeljük a hangunkat. Nem mindegy azonban, hogy milyen energia van e mögött a cselekedet mögött. Vannak helyzetek, amikor olyan intenzív energiát tudsz közvetíteni a gyerek felé, hogy hirtelen megérti, hogy nem érdemes packázni veled, és a kezelhetetlennek tűnő helyzetek is kezelhetővé válnak. Ez általában akkor tud működni, ha nem ítélkezel sem a gyereked felett, amiért olyat tesz, ami neked nem működik, sem önmagad felett, amiért legszívesebben üvöltenél, vagy akár üvöltesz is.
Aztán van az, amikor frusztráltan és “idegi alapon” nevetség tárgyává teszed magad, mert habár szeretnéd egyértelművé tenni azt, hogy neked mi nem működik egy adott helyzetben, de annyi bírálat van benned vele szemben, amiért teszem azt a fejeden ugrál, és magaddal szemben, amiért üvöltesz, amiért a fejeden ugrál, hogy egy nagy energetikai katyvasz lesz az egészből, megengedés sehol, nem tudsz igazán erőt és intenzitást tenni a mondanivalód mögé, és ez nem igazán abba az irányba viszi a dolgokat, amerre szeretnénk. Ilyenkor fordulhat kisebb-nagyobb drámába a dolog.

A megengedés nem azt jelenti, hogy hagyod, hogy lábtörlőnek használjanak. Attól, hogy nem gondolod, hogy valaki rossz, amiért valamit választ, nem kell, hogy eltűrd. Nem jó, nem rossz, amit választ, de neked nem kell együtt élni vele. Ha megengedésben tudsz lenni a választásával, akkor engedheted meg magadnak is igazán, hogy azt válaszd, ami neked működik.

Az, hogy nem nevezzük nevén a dolgot, nem megengedés. A közhiedelemmel ellentétben nem azt nevezik ítélkezésnek, amikor kritizálunk valakit, vagy “negatív” dolgot állapítunk meg vele kapcsolatban. Ha megállapítod valakiről, hogy hazudik, rosszindulatú, vagy ártó szándékkal közelít feléd, még nem biztos, hogy ítélkezel felette. Ha nem igaz, csak rávetíted, akkor ítélkezel. Ha igaz, akkor éber vagy arra, ami van. A kettő közötti különbség energetikai.
Ha elismered azt, ami van, az energetikailag könnyű, mert igaz.
Ha ítélkezel, az nehéz, mert nem igaz, pusztán egy döntés, következtetés, vagy rávetítés.
A megengedés nem azt jelenti, hogy meg kell érteni a másikat. A megértés, a miértek boncolgatása nem igazán visz előre. Mindenki választ, amit választ. Ha meg akarod érteni, miért választja, benne tartod a sztorijában, és nem járulsz hozzá ahhoz, hogy ki tudjon lépni belőle. Addig, amíg a magyarázatokkal fenntartod az okát, előzményét és igazolását annak, hogy valaki úgy viselkedik, ahogy, addig szinte képtelenség változtatni a helyzeten. Már, ha egyáltalán akar. Ha meg akarod érteni, ki miért viselkedik úgy, ahogy, mi az a pont a múltjából, ami alapján ezt választja, bezárod a történetébe. Ahhoz, hogy megengedd, hogy azt válasszon, amit csak akar, addig, ameddig csak akarja, nem szükséges érteni az előzményeket. Ha érteni akarod a sztorit, ezzel adsz erőt neki.
Mi lenne, ha ránéznél arra, hogy valóban semmi okod, vagy alapod ítélkezni senki felett, hiszen feltehetőleg nincs semmi, amit valamikor ne tettél volna meg, vagy ne lettél volna. És egyébként sem. De éber még lehetsz. Ébernek lenni azt jelenti, hogy ránézel arra, ami van. És ránézhetsz arra is, hogy neked mi működik, és merre szeretnéd, hogy menjen az életed, és ez a világ.
Néhány kérdés:
Mi a megengedés, amiről azt gondolod, hogy nem az? Mi nem megengedés, amiről azt gondolod, hogy az?
Hányszor mondtunk le az erőnkről a félreértett megengedés javára?
Mi az a teremtő energia, amit nem vállalunk fel, mert azt gondoljuk, hogy csak egyféleképpen lehet megengedőnek lenni, finoman és gyengéden?
A tudatosság mindent magában foglal és semmi felett nem ítélkezik.
Valójában, amikor nem azt látod, ami van, hanem azt, amit látni szeretnél, akkor nem ítélkezel?
Mi van, ha ítéletek nélkül is rá lehet nézni arra, hogy merre tart az életünk, merre tart a világunk?

Nem kell ahhoz hibáztatni, hogy azt mondjuk, másképp szeretnénk. Nem kell ahhoz rosszá tenni senkit, hogy azt mondjuk, nekünk ez így nem működik.

Milyen lenne ítélkezés nélkül változtatni az életünkön és a világunkon?

Megengedésből. Az erőnk és éberségünk felvállalásával…