A minap a  rádióban gyermekrablásokról beszélgettek. Állítólag több olyan eset is előfordult, hogy megnyerő külsejű emberek iskolák, vagy sportlétesítmények előtt szüleikre várakozó gyerekeket akartak beültetni idegen autókba azzal a szöveggel, hogy “anyukád engem küldött, mert ő nem tud jönni.” Tényleg elképesztő…
A rádióbeszélgetés nagy része arról szólt, hogy csapdában vergődünk. Mert szeretnénk azt tanítani a gyermekeinknek, hogy bízzanak a felnőttekben, de az ilyen esetek miatt mégsem tehetjük. Ha viszont gyanakvást tanítunk nekik, akkor pedig megöljük bennük a bizalmat. Neveljünk-e gyanakvó, félelemben élő gyereket, vagy tápláljuk bennük a bizalmat, és próbáljuk mi megvédeni őket minden eszközzel?
Nekem úgy tűnik, hogy a gyanakvás-bizalom tengelyen mozogva erre a kérdésre tényleg nincs megoldás. A bizalom, ugyanúgy mint a gyanakvás, ennek a valóságnak a polaritására épül. Ítélkezésen alapszik mindkettő. Bíznod, hinned akkor kell, amikor nem vagy hajlandó a végtelen lényed végtelen érzékelését használni, és tudni azt, hogy mi van. Gyanakodnod szintén akkor kell, ha nem használod a végtelen tudásodat, érzékelésedet.
gyanakvás, a vádaskodás akkor kerül felszínre, amikor negatív ítéletek szűrőjén keresztül nézünk valakire. Épp tegnap történt, hogy kiakadtam valamin teljesen feleslegesen. Miután beszéltem három emberrel, megszereztem azt az információt, ami a kiakadásomat teljesen feleslegessé tette. Más történetek alapján ítélkeztem valaki felett, és belemixeltem egy mostani történetbe a hozzá társított ítéletemet. Nem láttam, hogy mi van, csak a bírálataim szűrője alapján alkottam véleményt.
Hajszálpontosan ugyanez történik, amikor valakiről pozitív ítéleteink vannak, hiszünk, vagy bízunk benne. Nem látjuk azt, ami van, csak amit látni szeretnénk vele kapcsolatban.
A nagyobbik gyermekemtől a múltkor valaki ellopott valamit. Hárman jöhettek szóba, mert az adott dolog létezéséről hárman tudtak. Kérdeztem tőle, hogy mit tud, ki tette? Rögtön rávágta, hogy “nem tudom”. Valójában, mint utóbb kiderült, tudta, csak nem akart senkit megbántani azzal, hogy gyanúsítja. Mikor mondtál le először a tudásodról azért, mert nem akartál megbántani másokat azzal, hogy gyanúsítod őket, pedig ez valójában nem is gyanúsítás lett volna, csak annak elismerése, ami van? 
Amikor a tudatosságot választjuk, a teljes ítéletmentességet választjuk. Csakis akkor érzékeljük tisztán, hogy mi történik valójában, és csakis a teljes éberség birtokában tudunk cselekedni, nem pedig az ítéleteink által rángatva reagálni a dolgokra. Amikor ítéletmentesek vagyunk, nem feltételezünk rossz szándékot, amikor az nincs ott, de nem feltételezünk jó szándékot ott sem, ahol valójában ártani akarnak nekünk.
Azon tűnődöm, milyen lenne az a világ, ahol a tudatosság lenne a mérvadó, és senki nem védelmezné tűzzel-vassal a nézőpontjait? Milyen lenne egy olyan világ, ahol a gyermekeinknek ezt adnánk útravalóul: “Ne bízz, és ne is légy gyanakvó, de mindig legyél éber, és ha valaki olyat akar tenni, ami neked nem jó, akkor hagyj ott csapot-papot!”?
Mi van, ha az egyetlen valódi védelem az, ha tudatos vagy?
Szerintem mindenesetre érdemes gyakorolni…