Azt hittem, ha vége lesz a parlamenti választásoknak, kevesebb lesz a parázs vita a közösségi média mindennapjaiban. Aztán a minap belebotlottam egy vérre menő anyázásba egy rizses hús recept videója alatt a kommentekben, és nagyon komolyan megdőlni látszott az elméletem. Újra rá kellett jönnöm: a gyűlölködésnek nincs oka, vagy ha van, az nem más, mint valakinek az a választása, hogy ő most gyűlölködni fog. Miért választja ezt? Csak. Mert megteheti.
Az ítélkezésnek és bántásnak természetesen vannak fokozatai, ilyen-olyan formában mindannyiunkkal megtörtént már, hogy valaki megharagudott, megutált, vagy eleve ellenszenvvel viseltetett irántunk, híresztelt valamit rólunk, holott lehet, hogy semmilyen kapcsolatban nem voltunk. Van, aki ezt könnyen viseli. Én nem tartoztam ezek közé. Nagyon meg tudott bántani, ha úgy éreztem, valaki igazságtalanul ítélkezik felettem. Talán tehet valamiről az a néhány év, amióta rendszeresen alkalmazom az Access eszközeit, de egyszer valami valahol átkattant, és tudtam, hogy szabad vagyok, legalábbis sokkal nagyobb mértékben, mint eddig, és ez valószínűleg még csak a jéghegy csúcsa. Mindenesetre elkezdtek megszaporodni a helyzetek, amelyekben már nem csupán a sérelmeimet láttam.
Nem vagyok feltétlen híve annak a nézőpontnak, hogy csak a kellemetlenségek és a fájdalom útján lehet előre jutni, de kétségtelen, hogy azok a dolgok, amiket eleinte bántásnak éltem meg, rávilágítottak arra, hogy mekkora fokú szabadság érhető el, ha választjuk. És ezért hálás vagyok. Néhány dolog, amit megtanultam ezekből a helyzetekből:
- Az ítélkezés nem személyes. Annak, amit rólam gondolnak, nem sok köze van hozzám.
Körülbelül annyit tehetünk arról, hogy ítélkeznek felettünk, vagy sem, mint amennyit az említett rizses hús tehet a kommentelők indulatairól. A rizses hús bölcsessége abban áll, hogy nem szomorkodik azon, hogy mit mondanak róla. Nem mentegetőzik, nem bizonygat. Nem próbál eszeveszetten búzafűvé válni, vagy kacsamájjá, csak hogy bizonyos ítéleteknek jobban megfeleljen. Tény, hogy keveseknek van meg a szókincse ebben a valóságban, hogy kifejezze: Nekem ez a kaja nem jön be, de ez nem jelenti azt, hogy ha valaki jóízűen eszik belőle, az az ördög fattya. Ha valami nem működik nekem, ebben a valóságban azt szokás rá mondani: ez egy sz@r. Indokra van szükségünk ahhoz, hogy ne válasszunk valamit. Mégis kinek bizonygatunk ilyenkor?
- Az ítélkezéseink által határozzuk meg magunkat. Attól tartunk, ha nincs fix nézőpontunk, megszűnünk létezni.
Az ítélkezés ennek a valóságnak az építőköve. Itt mindenről el kell döntenünk, hogy jó, vagy rossz, különben olyan, mintha nem léteznénk. Ez a beilleszkedésnek, a kapcsolatok fenntartásának, a közösséghez tartozásnak egy módja. Ebben a valóságban, ha valaki nem ragaszkodik a fix nézőpontokhoz, azt nehéz értelmezni. Ha a barátom vagy, ugyanúgy ítélkezel, ahogyan én. Ha nem, el kell határolódnom tőled. És rendelkeznem kell fix nézőpontokkal, különben honnan tudnám, hogy ki vagyok?
Ha nincs ítéleted, megszűnsz-e létezni, vagy épp minden lehetőséget befogadsz, amit most elzársz magad elől az egyetlen nézőponttal, amibe beleálltál, és amin nem látsz túl?
- A sztori arról árulkodik, aki meséli.
Amit én mesélek, az rólam, amit más mesél, az meg róla. Nem kell ahhoz teljes valótlanságot állítani, hogy ne mondjunk igazat. Elég kiragadni a kontextusból, és úgy elmesélni, hogy alkalmas legyen annak a történetnek a megtámogatására, amit magunkról mesélünk. Ha az én sztorim az, hogy engem mindenki elhanyagol, nem számít, hogy mennyi figyelmet kaptam, elegendő azokat az alkalmakat felidéznem, amikor megfeledkeztek rólam, és máris meg van konstruálva az újabb fejezete a történetnek, amit szegény önmagamról mesélek.
A valódi megkönnyebbülés az én életemben NEM akkor érkezett, amikor megláttam, hogy mások ezt csinálják. Akkor jött, amikor hajlandó voltam végre ránézni, hány helyen csinálom én is ugyanezt.
Eljött egy pillanat, amikor valaki mesélt egy történetet egy ismerősömről, aki nem túl szimpatikus nekem. Ez a sztori nem vetett túl jó fényt az illetőre. Éreztem is a kísértést, hogy felhasználjam a hallottakat arra, hogy megtámogassam vele az ellenszenvemet, amikor megszólalt bennem valami: vajon hogy mesélné el ő ezt a történetet? Mire használja ezt az egészet az, aki ezt terjeszti róla? Hányféle nézőpontból lehetne nézni ugyanezt a dolgot? Én mit akarok bizonygatni itt, és milyen lehetőségeim vannak még?
4. A szabadság (ítéletmentesség) választás kérdése.
Amit tapasztalok, amit másokról hallok, ezerféleképpen felhasználhatom. Arra, hogy megtámogassam a saját igazamat és történeteimet, vagy arra, hogy meglássam a lehetőségeimet. És mielőtt úgy tűnne, hogy moralizálok: Az ítéletmentesség nem jobb, mint az ítélkezés, csak másfelé vezet. Az ítéletmentesség az egyik legpragmatikusabb és legpraktikusabb dolog, ami létezik. Ugyanis minden helyzetbe, ahol megrekedve érzed magad, a fix nézőpontjaiddal, az örök igazságaiddal zártad be magad. Ha változtatni akarsz, alap dolog, hogy ezeknek a kizárólagosságáról hajlandó legyél lemondani.
Mert talán a legfontosabb, amit megtanultam, ez:
5. Az igazság akkor fáj legjobban, ha ragaszkodunk hozzá.
Mennyi energia kell ahhoz, hogy bebizonyítsd, hogy jó vagy, és hogy neked van igazad? Mennyi kell ahhoz, hogy hajlandó legyél rossznak lenni? Mennyi szabadság van egyikben vagy a másikban?
Hajlandó vagy-e megkérdőjelezni az örökérvényűségét annak, amit eddig láttál vagy tapasztaltál? Mi van, ha tévedsz abban, hogy mennyi lehetőséged van? Mi van, ha nincs igazad abban, hogy mire vagy képes, és mire képtelen? Mi van, ha vannak lehetőségek? Mi van, ha lehet mást választani attól, hogy eddig nem tetted meg? Mi van, ha meg lehet gyógyulni belőle? Mennyi fix igazság működteti a választásaidat, és mit vehetnél észre, ha hajlandó lennél tévedni?
Ha semmi nem lenne fix, lenne-e bármi, ami megváltoztathatatlan?
A szabadság egyszerűbb, mint gondolnád. Ha szeretnél egyszerű eszközöket ehhez, szeretettel ajánlom a Facebook csoportomat és a programjaimat.
