A legutóbbi Bars tájékoztatón ketten is feltették azt a kérdést, amiről most szólni szeretnék. Nevezetesen: hány Bars kezelésre van szükség ahhoz, hogy megoldódjanak a dolgaim? Ha egy kezelés valóban 5-10 ezer év ítéleteitől szabadít meg, akkor miért futtatják egyesek minden héten, vagy akár minden nap a Barjaikat? Ha ez ilyen jó, miért nem elég kevesebb is?
Ez a kérdés nagyon inspiráló volt számomra, úgyhogy megosztom, ami eszembe jutott.
Szóval, hány Bars kezelés kell?
Szerintem egy sem kell. Ha mást szeretnél, mint ami van, akkor egy döntés kell, hogy mostantól más lesz, mint ami eddig volt.
Ez, van, hogy egyszerűbben megy, van, hogy nem. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mintha megfogalmazódna benned, hogy felmászol a hegyre, ami előtt állsz, de nem tudsz mozdulni, mert a hátizsákod, a ruhád zsebei, a zoknid, és mindened, telis-tele van ólomsúlyú nézőpontokkal, amik visszahúznak.  Főleg a fejed. 🙂 A nézőpontjaid lehetnek nagyon régiek, vagy olyanok, amiket nemrég hoztál létre, vagy vettél be másoktól, és nem csak lesúlyoznak, de hangosan kiabálnak. Például ilyeneket:“Maradj, ez a biztos! Ne menj, mert lezuhansz! Emlékszel, a múltkor is lezuhantál? Sokan lezuhantak már! Ez nem helyes! Ha felmész, elszomorítasz másokat! Eddig még senki nem mászott fel oda! Ha felmászol, ujjal fognak mutogatni rád! Talán vissza akarsz majd jönni, de már késő lesz! Ha felmész, nem jöhetsz le többet, hiába szeretnél! Meg ilyeneket is: Indulj, mert itt lenni szörnyű! Megfulladsz, ha maradsz! Szégyen, ha nem indulsz el! Menned kell, nincs más választásod!”
Amikor nem tekinted többé igazságnak a nézőpontjaidat, csak ránézel, és azt mondod: “Hm… érdekes.”, egyszer csak elcsendesülnek. Az egy teljesen más élet kezdete. Könnyebb meglátni, hogy neked mi a megfelelő az adott helyzetben. Lehet, hogy mész, lehet, hogy maradsz.
Ha keresel egy módszert, ami segít letenni az ólomsúlyokat, és elcsendesíteni a kiabálást, akkor az Access Bars egy olyan, amit választhatsz. A Bars arra való, hogy elősegítse a tudatosságot, az ítéletmentességet. Ha mentes vagy az ítélkezéstől egy témában, könnyebben változtatsz rajta.
Szükséged nincs rá, de ha szeretnéd, választhatod. Azt, hogy mennyiszer, az dönti el, hogy tetszett-e, jól működik-e neked, és hogy akarsz-e még belőle, vagy köszönöd, nem.
A másik, amit felhozott bennem, a bűvös végpont kérdése. Mikor lesz rendben az életem, mikor lesz kész, mikor érem el a tudatosságot? Hányszor gondolunk úgy az életünkre, mint egy útra, amin eljuthatunk a megoldáshoz, a “rendbenvanhoz”. Ha ezt elérjük, akkor végre hátradőlhetünk, ellazulhatunk a viszontagságok után. Ez emlékeztet arra a jól hangzó, ámde elég nehézkes nézőpontra, hogy ne adjon tanácsot másnak az, aki még nem tette rendbe a saját életét. Mindig is érdekelt, hogy honnan tölthető le az a kérdőív, vagy szempontrendszer, ami alapján el tudom dönteni, hogy az én életem vajon rendben van-e. Kíváncsi lennék, tényleg.
Hányszor gondolunk úgy a tudatosságra is, mint egy helyre, ahová majd egyszer megérkezünk, és aztán ott leszünk? A tudatosság nem egy távol eső hely, hanem egy választás, amit minden másodpercben meghozhatunk. Sokszor meg is tesszük, máskor meg nem. Ha jól számolom, 86400 másodperc van egy napban. Mi van, ha éppen ennyiszer választhatjuk a tudatosságot, vagy éppen a fix, korlátozó nézőpontjainkat? Jó hír, vagy sem, a választást nem lehet megúszni. Minden pillanatban, újra meg újra, meg újra, meg újra választasz. Mint mondtam, ez nem egy hely, ahova beérsz, és azután hátradőlsz. Az, hogy a 86400 kínálkozó másodpercből hányszor választod a tudatosságot, és hányszor az ítélkezést, talán nem is annyira lényeges, mint az, hogy lásd, hogy te választod, és tudd, hogy mindig jön egy újabb másodperc az újabb lehetőségével.
Kell hozzá némi állhatatosság, nem mondom, de ennek köze nincs ahhoz a fajta kitartáshoz, amivel a nehézségeinket gyűrjük nap mint nap. Ha nem veszed nagyon komolyan, remek játékká válik. Mi van, ha folyamatosan megkérdőjelezek mindent, amit igaznak véltem, és azt választom, ami ebben a pillanatban működik?